Miben különbözik a nyelvkönyvek angolja és a valódi, élő, beszélt angol?

2011. 11. 10. | Desszert | 0 hozzászólás

New York City

 

Elviszlek New Yorkba, és rövid sztorikon keresztül megmutatom, hogy beszélik az angolt a mindennapokban!

És közben elmesélem neked nyelvi megaláztatásaim történetét egy kis városnézéssel kombinálva.

Mindezt persze hasznos nyelvi tanulságokkal.

 

 

Strawberry New York

Első hétvégém New Yorkban: irány a város! Valahol a 34. utca tájékán láttam, hogy egy üzletben tolonganak az emberek, gondoltam, ott valami jó lehet. Bementem.

Még kintről láttam, hogy az ajtó mellett áll egy srác. Emlékszem, még meg is jegyeztem magamban, hogy milyen hihetetlenül jól néz ki. Ahogy beléptem, egyenesen odafordul hozzám, és megszólal: "Hi! How are you?" Megálltam, rábámultam.

Talán a szám is tátva maradt, nem vagyok biztos benne. Vadul kutattam az emlékezetemben: honnan ismerjük egymást, hogy így érdeklődik a hogylétem felől? Ma vagyok először Manhattan-ben!

Később, valahol az ötödik üzlet tájékán jöttem rá, hogy itt ez a köszönés: hi-how'r'you, így, egyben, kijelentő módban. A válasz, amit várnak rá: ugyanez. :)

 

A New York-i főposta és a valódi élő angol nyelv Állok a sorban a New York-i főposta hatalmas épületében, bélyeg kéne a képeslapjaimra, amit az otthoniaknak szántam, hadd csodálkozzanak. '96-ban még nagy dolog volt New Yorkba utazni.

Persze, sorbanállás közben százszor is megfogalmaztam magamban, hogyan fogok bélyeget kérni. Kétségbeesetten próbáltam visszahívni a postai párbeszédet a kurzuskönyvemből. Aztán hirtelen én jövök, de még mindig nincs kész szövegem.

Viszont volt egy varázsmondatom, azt bevetettem: "hi-how'r'you". A golyóálló üvegablak mögött ülő úriember ugyanezzel visszaválaszol, nyúl a képeslapjaim felé, és megkérdezi: "You wanna send those?" Na, ennek megörültem, mert erre volt kész válaszom.

"Yes!" Na, ez volt az a pont, amikortól már sosem próbáltam a nyelvkönyveim szituációira visszaemlékezni. Minek? Úgysem úgy fog történni, ahogy leírták. A valódi párbeszédeket nem könyvből tanulja az ember.

 

New York-i újságosbódé Láttam, hogy nagy, vastag, több száz oldalas színes divatlapokat lehetett kapni anno az újságárusoknál szinte ingyen. 3 kiló is lehetett, és mindez másfél dolcsiért! A hülyének is megéri, nem? De tanulva a postai élményeimből, lassan, óvatosan közelítettem meg az újságárust. Be akartam olvadni, ezért megfigyelési üzemmódba kapcsoltam.

Gondoltam, nézelődök a boltban, és ellesem, mit mondanak a betérő vevők. Jött egy ember, felkapott egy újságot, az árus kezébe nyomott egy bankjegyet és elment. Aztán még egy, és aztán még négy. A rutin ugyanez volt. Senki sem közölte, mit szeretne. Csak a szokásos hi-how'r'you mondatot cserélték ki.

Aztán nagy elhatározással felvettem a legvastagabb színes lapot, odafordultam, megkérdeztem, "How much?", ő azt mondta "One-fifty". Odaadtam, fellélegeztem, és kiiszkoltam. Én voltam az egyetlen (lúzer?), aki elköszönt kifelé. De tudhattam volna. Az élet nyelve sosem bonyolult.

 

Starbucks New York-ban Máig a Starbucks sajttortája az etalon számomra, így rendszeresen bejártam oda habzsolni. Egy nap sikerült egy teljes asztalt megszereznem magamnak! Nagy szerencse! Ülök, egy új könyvet olvasok, sajttortát majszolok – maga a paradicsom! -, mire valaki odajön hozzám, megáll előttem, és megkérdezi: "Can I?"

Addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy valószínűleg nem táncra kér fel, de esküszöm, gőzöm nem volt arról, mit akar tőlem! Észrevehette, mert a gyengébbek kedvéért kisvártatva rámutatott az asztalomnál álló másik székre.

No, igen. Nem kell túlbonyolítani, ha meg akarod kérdezni, leülhetsz-e valahova. Az anyanyelvi beszélők sem teszik.

 

New York Borders books A kedvenc könyvesboltom egész New Yorkban a World Trade Centerben lévő Borders volt. Reggeli után gyakran ugrottam be egy kis olvasgatásra.

A program ugyanaz volt minden alkalommal: választottam egy érdekes könyvet, leültem a padlószőnyegre a sorok között, háttal egy polcnak, és egy óráig nem érdekelt, mi történik épp körülöttem. De egyszer csak valaki leguggolt hozzám.

Felnézek, rám mosolyog: "Good one?" Válaszolok, mosollyal: "Yeah, not bad". Újabb mosoly tőle: "Enjoy." Én, mosoly: "Thanks."

Mindez csak azért, mert valakinek pont arról a polcról kellett könyv, ahol én ültem. Udvariatlanság lett volna nem szólni hozzám, így hát váltottunk pár szót. Small talk.

Nem ismerkedni akarnak, nem érdekli őket az élettörténeted, csak így jelzik: tudomásul vettem, hogy itt vagy, és te is emberi lény vagy. Egyszerű, jóleső udvariasság.

 

New York Times Square Várok az F metróra a Times Square-nél, már 2002-ben. Odajön hozzám egy pár. Messziről lerí, nem idevalósiak, nem is kellene a középnyugati akcentus, hogy megmondjam.

Szemkontaktust keresnek ugyanis, ez pedig a New York-i metróban kerülendő. Kérdezik: hogy juthatnának el a World Trade Centerhez? Egy pillanatig gondolkodóba estem, mert 9/11 után ott akkor még nem állt meg a metró. De a válasz kész volt két másodpercen belül.

"Trains don' stop there. Take the R to City Hall. It's 'bout a block. West. You c'n walk."

Megköszönik, elmennek. Én pedig, emlékszem, meglepődtem. Azt gondoltam: hát…akkor elértem, amit akartam, mehetek is haza! A beolvadás tökéletes. Pont úgy beszélek, ahogy ők. Ki tudja? Talán már nem is menne egész mondatokban…

 

AJÁNLÓ: Vágd ki magad bármilyen éles szituációból ezekkel az angol kifejezésekkel!

 

 

 

Tetszett? Hasznos volt? Nyomj egyet az Ajánlom és +1 gombokra, hogy tudjam!

 

Tetszett? Oszd meg ismerőseiddel!

Hozzászólások

0 hozzászólás

A mezők kitöltése kötelező.
Az e-mail címed nem fog látszódni.

Oldalunk sütiket (cookie) használ. Az Uniós törvények értelmében kérünk, engedélyezd a sütik használatát! További információ

Az Uniós törvényeknek megfelelően felhívjuk figyelmedet arra, hogy weboldalunk sütiket (cookie) használ. Ezek veszélytelen fájlok, melyekre a felhasználóbarátabb böngészés miatt van szükség. A sütiket letilthatod böngésződ beállításaiban. Az "Engedélyezem" gombra való kattintással elfogadod a sütik használatát.

Bezárás